Petőfi koszorúi, Széchenyi emlékezete

         XIX. századi történelmünk legfényesebb időszaka 1848 márciusa. Gyönyörű elképzelni azt, ami nem valósulhatott meg. A reformkori evolúciós folyamatok idején még senki sem merte a nép képébe vágni: ha nem tetszik, tessék forradalmat csinálni!

A forradalmat nem csinálják. A forradalom, a revolúció lesz, olyanképpen lesz, mint tavasszal a virág, a tisztító újraszületés. A revolúció fájdalmas, véres, szárnyalóan gyors. A végső eredmény tiszta és makulátlan. Az evolúció fájdalmas, kimutathatóan nem véres, és lassú. A végeredménye csak reményt keltő, de nem egyértelmű.

Nincs választás, a folyamatok öntörvényűek. Nem attól lesz hajnal, hogy a kakas kukorékol. Akkor még tudták ezt. Tudta a két óriás személyiség is, hogy nem azonosak sem a robbanással, sem a folyamattal. Csupán szolgálták azt. Ez tette őket naggyá, nevükhöz kötve Márciust, és annak üzenetét.

Emlékezzünk és tanuljunk.

Ünnepelve tanuljunk. Az ünnep az ember maga alkotta ereje a felejtés veszedelme ellen. Feleleveníti azt ami történt, és azt is aminek történnie kellene. Sőt, fiktív módon megvalósítja azt is, ami történelmileg még lehetetlen.

Ezért kell, hogy a lelkünk szabad legyen. A hangunk legyen igaz az emlékezésben. Rettentő nehéz fogalmakat és embereket összehasonlítani. Próbáljuk meg mégis.

Emlékezzünk az összehasonlítással.

A fékezhetetlen forradalmi költő rajongói általában idegenkedtek a forradalmat fékező politikustól. A nemes gróf hívei rendszerint utálták a lázadó szegénylegényt. Vagy Petőfi , vagy Széchenyi. Így állt a kérdés több mint egy évszázada, és így áll ma is.

Éveken át éltek egymás mellet, egy városban, amelynek kevesebb lakosa volt mint a mai Miskolcnak. A Duna-parti Ullmann ház alig volt messzebb Petőfi gyakran változó lakásaitól, mint most a két szobor egymástól. A magyar történelem legigazibb nagyjai közé tartoznak, de kapcsolat közöttük nem alakult ki. A történelem viharos meglódulása, a társadalmi korlátokat felborító március előtt le se írták egymás nevét. Széchenyi István a gróf, a királyi titkos tanácsos nem érintkezhetett Petőfi Sándor ex-komédiással és kóbor poétával. Köztük állt a származás és a rang szakadéka, és ebből következően a reformer és a forradalmár ellentéte is.

Széchenyit nem prófétai indulatok vezették a forradalomellenességben. Tisztán látta a vereség lehetőségét is. Érdekei a polgárosodás mellett szóltak, ezért számára a lassú változás, a reformmozgalom volt a kívánatos. Petőfi ezzel szemben nincstelen plebejus volt. Ebben rejlett radikalizmusának anyagi indoka. Széchenyinek viszont volt ereje osztálya fölé kerekedni, amikor megpróbált lépést tartani a forradalmasodó országgal.

A forradalom logikája könyörtelen : " A dolgok úgy állnak, hogy vagy másokat, vagy saját magunkat fogjuk nélkülözni. Akasztani , vagy akasztatni. Kínos alternatíva. " E mondatokat 1848 márciusában Széchenyi vetette papírra.

Petőfi is pontosan tudta ugyanezt : " Föl tehát nemzetem... A tíz parancsolatból csak egyet tarts meg. Annak az egy parancsolatnak is csak egy szavát. Azt, hogy ölj, mert ha nem ölsz , téged ölnek. Válassz ! "

Széchenyi összeomlott az alternatíva súlya alatt és Döblinget választotta. Petőfi Segesvárt.

Régen Széchenyi nevében gyalázták Petőfit, később Petőfivel ütötték Széchenyit. Ma békén meg kellene,  hogy férjenek egymás mellett.

Sorsuk belső rokonságát a záró jelenetek teszik teljessé. A döblingi pisztolylövés ugyanannak az ügynek önkéntes mártírjává avatta Széchenyit, mint amelyért Petőfi elvérzett a fehéregyházi mezőn. Sok mindent előre láttak a jövőből. Egyet azonban nem sejtettek. A végzetük egybefonódását.

Ha egyáltalán lehet okulni a történelemből, erre a tanulságra a késői utódoknak sem árt néha gondolni. A viták, a civakodások, sőt a gyűlölködések el nem háríthatók, de figyeljük jobban egymást.

Nem feltétlenül szükséges, hogy az utánunk következők állapítsák meg sajnálkozva : amíg éltek, észre sem vették, hogy egy sereghez tartoznak.

Bankós László